Jellem és kinézet & Történet

Külső… Mit is mondhatnék el a külsőmről? Lássuk csak… Szemeim zöldesbarna színűek és enyhén mandulavágásúak, talán ettől a párosítástól annyira figyelem felkeltőek. Mindig gyönyörű szépen ragyognak, s úgy tudok velük nézni, mintha az ember veséjébe látnék. Szemöldököm szépen ívelt és természetes formájú, ami arcom bájos vonásait még jobban kiemeli. Ajkaim közepesen teltek és formásak, de alsó ajkam egy árnyalatnyival talán teltebb. Nem igazán vagyok az a tipikus modell alkat, a magam 163 cm-vel, bár az alakom még így a szülés után is tökéletesnek mondható. Lábaim hosszúak, és formásak, amelyeket általában mégis nadrágba bújtatok, hála a munkámnak. Hajam mindig is nagyon hosszú volt, ez most sincs igazán másként, körülbelül a hátam közepéig érhet, viszont tervezem, hogy levágatom, majd. Csillogó természetes barna színben pompázik és az esetek többségében egyenes tincsekben keretezi az arcomat. Bőröm makulátlan és bársonyos tapintású. Járásom könnyed, kecses a sok edzésnek és futásnak köszönhetően. A ruhatáramban megtalálhatóak farmerok és pólók, de ritka esetekre olyan ruhadarabok is amelyek többet engednek felfedni női lényemből. Amikor sminkkelem magam akkor általában a természetes színeket szeretem használni, de persze akadnak néha kivételek is. Ami pedig a belsőmet illeti… Mit is mondhatnék. Soha nem voltam az a fajta ember, aki körül sok izgalmas dolog történt volna. Én inkább az a fajta lány voltam, aki otthon olvasott a szobájában péntek esténként és rajongott a romantikus regényekért. A szüleim büszkék voltak arra, hogy én vagyok a lányuk. Azt, jött az a nap ami mindent megváltoztatott. Azóta minden lehetőséget és alkalmat kihasználok, hogy elérjem a céljaimat. Nagyon céltudatos és soha meg nem hátráló típus lettem, aki ha kell ártatlan, védtelen kislány; olykor komoly felnőtt; hol pedig igazi végzet asszonyává változik... és ami a legfontosabb, sohasem tudhatod, épp melyik énemmel állsz szemben. Nagyon tudok szeretni, de ha valaki megbánt azzal kegyetlenül viselkedek. Hűséges vagyok mind a kapcsolataiban, mind az ígéreteiben. De mind ezeket leszámítva, továbbra is megmaradt bennem az a lelkiismeretes és okos lány akinek mindenkihez van egy-egy kedves szava, vagy éppen mondata. Tudom kivel, mikor és hogyan kell bánni. Hatalmas önuralommal rendelkezem, és könnyen leperegnek rólam a dolgok. Kivéve olyankor, ha valaki felemlegeti a kislányom halálát. Olyankor magamba forduló és mély depressziós hangulat kerít hatalmába, amiből hosszú ideig nem is tudok kilábalni.

Az én történetem is ugyan úgy kezdődött, mint mindenki másé. De aztán egy kicsit megváltozott. De ezt elég hosszú lesz elmesélni, szóval inkább ülj le és figyelj. De azt előre leszögezem, hogy ha köhögsz, kuncogsz, morogsz, vagy bármi ehhez hasonló dolgot művelsz, akkor rögtön befejezem a mesedélutánt. Értve vagyok? Na de akkor kezdjük is.
Az egész 1993.12.08-án a születésem napján kezdődött a csodálatos és örökké éber nagyvárosban, New York-ban, amit joggal a világ legizgalmasabb és legnyüzsgőbb helyének lehet nyilvánítani, de számomra sokkal másabb és családiasabb, de végül is akkor is az egyik legvarázslatosabb hely a földön.
Na de, akkor folytassuk is, még mielőtt nagyon elkalandoznék. A város minden egyes lakója az ő kis nyüzsgő életét élte és az elkövetkezendő időszakokat tervezte zsizsegve, kivéve egy családot. Ez az egy család, az enyém volt. Az igazán boldog friss házas Erica és Jeremy Lambert új taggal bővült családja. A nagy sürgés-forgás stimmel, de nem éppen az előbb felsoroltak miatt, hanem azért mert én megszülettem. Igazából azt nem tudom, hogy mennyire vártak, de az biztos, hogy szerettek. A legjobban mégis apa szeretett, valami miatt sokkal jobban ragaszkodott hozzám, mint anya. Hát mi tagadás ezt a szeretetet, azt hiszem kellőképpen, ki is érdemeltem. Az apa volt az első szó amit kimondtam. Együtt jártunk lovagolni, a húsvéti nyuszik rejtekhelyét is mindig együtt kerestük meg mindig, de ezen kívül még, apa kísért el az oviba, és mindig ő is jött értem. Nagyon jó kislány voltam. Szót fogadtam a szüleimnek. Minden tökéletes volt az életemben addig a napig ameddig rá nem döbbentem, hogy szerelmes lettem az iskolánk egyik legvonzóbb és legmenőbb végzősébe.
Daniel volt számomra az a srác aki megtestesítette mind azt a romantikus hősszerelmest akikért a romantikus könyveimnek hála annyira rajongtam. Eleinte azt hittem viszonzatlan a szerelmem iránta, de ahogy egyre jobban kezdtem belebonyolódni ebbe az egész abszurd és eszement helyzetbe, rádöbbentem, hogy ő is érez irántam valamit. Legalább is azt hittem. Elkezdett nekem udvarolni, tette a szépet, és minden ilyesmi. Aztán amikor eljutottam arra a pontra, hogy megteszem neki azt amit mind a ketten szeretnénk. Még inkább varázslatosabbá és meseszerűbbé vált a kapcsolatunk. Mivel első alkalom volt a számomra, romantikusra terveztem. Virágok, gyertyák, tejszínhab és eper. Minden olyan volt, mint amilyennek elterveztem. Igen ám, de azután az este után minden megváltozott. Daniel egyre jobban elhidegült tőlem, még nem egy héttel később már szakított is velem. Én pedig visszakerültem ugyan oda ahonnan elindultam.
A szakításunkat követően nem sokkal rá kellett döbbennem, hogy akár mennyire is tartottuk lehetetlennek valahogy mégis több mindent kaptam Dani-tól mint azt elsőre gondoltam. Terhes lettem a gyerekével. Így lettem egyik pillanatról a másikra az iskola legfelkapottabb diákjának barátnőjéből újra egy senki. Majd ha lehetséges, akkor még lejjebb süllyedve a ranglétrán egy igazi számkivetett.
Az egészben csak az volt a legszebb, hogy Daniel nem is akart tudni a gyermeke létezéséről. Minő meglepő fordulat. Tudtam… A lelkem mélyén mindig is tudtam, hogy kár volt vele kezdenem, de most már nem tehetek semmit. A családom és az igazi barátaim szerencsére mellettem álltak és segítettek nekem mindenben, amiben csak kellett. Kilenc hónap múlva meg is született a kislányom. Taylor Elizabeth Lambert.
Az életem igaz, hogy fenekestől felfordult, de végül mégis csak magamra találtam. Boldog voltam. Szerettem a kislányomat, neveltem, játszottam vele és emellett tanultam is. Nem mondom, hogy nem volt fárasztó de megoldottam. Mire leérettségiztem, már Lizzy majdnem betöltötte az első életévét, engem pedig felvettek a rendőrtiszti főiskolára. Amikor már azt hittem végre kezd egyenesbe jönni az életem, minden porrá lett egyik napról a másikra.
A kislányomnál súlyos veleszületett Pitvari sövényhiánya van. Amely annyira legyengítette és felemésztette a szervezetét, hogy már nem lehetett megmenteni. Így alig másfél évesen el kellett temetnem őt. Az életem értelmét, a lányomat. Ezután súlyos depresszióba estem, amelynek kiküszöbölésére a szüleim jobbnak látták, ha egy időre elutazom. Így kerültem Los Angeles-be ahol elkezdtem a rendőrtiszti főiskolát és a kitűnő teljesítményemnek köszönhetően már kisebb munkákat is kapok a helyi rendőrségtől. Mint például azt, hogy épüljek be a az egyik helyi iskolába és szaglásszak egy kicsit a diákok, a tanárok és minden alkalmazott körül. Hátha így pontosabb képet kaphatnak az ottani helyzetről. Amikor rákérdeztem, hogy miért pont engem választottak erre a pozícióra, és miért nem egy tapasztaltabb valakit, akkor azt válaszolták, hogy ne kérdezősködjek, és amúgy is én vagyok az iskola legjobbja. Nem kérdés, hogy megbíznak e bennem.
Így tehát, újra vissza kerültem az olyannyira nem kívánatos időszakhoz az életemben, csak éppen most más hol és más célból. Na de majd meglátjuk mi lesz belőle.