Két tízéves forma kislány ül egymással szemben, a puha pázsiton, egy öreg fa árnyának takarásában. Lágy szellő hajlítja meg a fűszálakat, a kicsi hófehér virágokat, melyek ragyogó színűkkel megtörik a nagy zöld tenger egyhangúságát. Tikkasztó meleg van, de itt a nagy tölgy alatt, nem érezni a Nap égető sugarainak erejét, és a levegő sem olyan fullasztó, mint a rét többi részén.  Az egyik kislány, akinek derékig érő, hullámos, aranyszőke haja és hozzáillő égkék szemei vannak, a távolba mered, ahol talán lát valamit, amit senki más nem vehet észre. De az idilli képet megtöri bőrének sápadtsága, szemeinek természetellenes csillogása, látszik rajta, hogy beteg. Nagyon beteg. Húga, aki vele szemben ül, kezében egy aprócska fehér virágot szorongat, tekintetét rá szegezi, de olykor felpillant testvérére. Sötét szemeiben bánat és aggódás csillan meg, de, amikor találkozik, tekintetük már mosolyog, arcán nyoma sincs az előbbi szomorúságnak.
- Holnap elvisznek a kórházba, és te elfelejtesz, már nem fogsz szeretni engem – szólal meg halkan a beteg kislány, még mindig a távolba meredve. Szavait hallva Melissa felkapja a fejét, láthatóan a könnyeivel küszködik, de nem akar utat engedni nekik. Nem lehet gyenge, nem! Nem mutathatja, hogy mennyire retteg a jövőtől, hiszen a lelke mélyén tudja, hogy Cassandra nem fog visszajönni a kórházból.
- Veled megyek – jelenti ki Melissa határozottan, de hangja így is elcsuklik a szó végére.
- Nem jöhetsz – Cassandra végre nővérére néz, szemeiben könnyek csillognak, de hangja nyugodt. Könnyei apró gyémántcseppeknek tűnnek, ahogy a Nap sugarai megtörnek rajtuk, majd patakokban csorognak le szép arcán, hogy aztán egy kis virág szirmain érjenek földet. Mosolyog, Melissa pedig megérti.  A húga is érzi, hogy már hívja egy másik világ, ahova ő nem kísérheti el. Vészesen közeledik a pillanat, mikor el kell engedniük egymás kezét, mikor mindketten egyedül maradnak.
- Nem akarom – szorítja össze szemeit Melissa. A gondolat, hogy elveszíti a húgát elviselhetetlen számára, nem tud és nem is akar megbékélni a sors döntésével. Sír, könnyei a kezében szorongatott virágra hullnak, majd tekintete is oda téved. Elmosolyodik. Felemeli a kezét, benne a hófehér virággal és húga hajába tűzi.
- Soha nem választhatnak el minket egymástól – öleli át húgát. Ekkor még nem tudhatja, hogy fogadalmát hamarosan meg fogja szegni.
Egy kislány áll a tömegben, fekete ruhát visel, kezében egy fehér, mezei virágot szorongat. Szülei a részvétnyilvánításokat fogadják, de ő képtelen végighallgatni a sok hazugságot. Még, hogy sajnálják! Nekik oly’ mindegy, hogy ki nyugszik, ott a márvány sírkő alatt, nekik csak egy név, de neki, neki a húga, aki a világot jelentette, aki örökre elment, elhagyta őt. Sötét szemei a távolba révednek, és nem tükröződik bennük semmi. Hidegek, akár a jég. Kiveszett belőlük a fény. Felemeli a virágot. Rátekint. Abban a pillanatban félelmetes tűz izzik fel a szemeiben, vad, őrült csillogás, maga a Pokol tüze. A növényt egy mozdulattal a földre hajítja, majd cipellőjével rátapos, míg ízekre nem szakítja a gyenge kis virágot. Miután megszemlélte tettének eredményét, megpördül tengelye körül, majd arcán ártatlan mosollyal a szüleihez tipeg, hogy aztán ő is megjátszott udvariasságból fogadja a hazug szavakat.
Hideg verejtékben úszva riadtam fel évek óta kísértő, lidérces álmomból. Kóvályogtam, kezembe éles fájdalom nyílalt. Lassan felültem, lekászálódtam az ágyról, bal kezemet ernyedten lógattam oldalam mellett, így csak jobbomra számíthattam, amivel kis nyújtózkodás után sikerült is elérnem és felkapcsolnom asztali olvasólámpámat. Ahogy az ágy szélén kuporogtam, bal kezemben az égető fájdalommal, elveszettnek éreztem magam. Sejtve, mit fogok látni, mégis kissé félve emeltem fel bal karom, majd magam előtt tartva kitártam ökölbe szorított kezem. A vörös vér hosszú, sötét csíkot húzva folyt végig karomon, de én csak néztem. Újra megtörtént. Álmomban olyan erősen szorítottam ökölbe kezem, hogy körmeim bőrömbe vájva felsértették azt –  de nem csodálkozom, így megy ez már hetek, talán hónapok vagy nem is tudom, évek óta.  Már be sem gyógyul a seb. Mintha damilon húznának, felálltam, majd a tükör elé léptem, hogy újra megszemléljem a roncsot, amivé váltam. Egyszerűen nem tudok betelni a látvánnyal, valamiféle borzalmas, ám kéjes örömet érzek, ahogy látom elsorvadni magam. Véres karomat magam elé emeltem, majd ajkaimmal végigsimítottam rajta. Újra felnéztem, majd ördögien elmosolyodtam, ahogy - miközben tükörképem arcát fürkésztem - , lenyaltam számról a vért. Sós volt, keserű, de mégis édes, akár a bosszú, amire már oly’ régóta várok, és, ami most végre beteljesedni látszik. Tőlem elvették az életem értelmét, hát én is ezt teszem másokkal. Cassandra elment és magával vitte egy részemet is, itt hagyott, megcsonkítva. A lelkem fekete, a szívem, akár a kő, a gyilkolás a szenvedélyemmé vált. Pedig fáj. Akárhányszor életet oltok ki, annyiszor én is meghalok egy kicsit. Olyan mintha egy tőrt döfnének a szívembe, majd meg is forgatnák benne, míg bele nem őrülök a fájdalomba, ami sosem enyhül, sosem múlik el, vele kelek reggel és vele fekszek este.  A részemmé vált, belém ivódott, szép lassan eggyé váltunk. Számomra már nincs menekvés, jól tudom, holnap is gyilkolni fogok, hiszen táplálnom kell a bennem élő szörnyeteget. Nem tudok és nem is merek ellenszegülni neki, parancsol nekem, uralkodik az érzéseim felett, ismeri minden egyes gondolatomat, tudja, ha lázongani próbálok, és akkor keményen megbüntet. Félek, de megteszem. Látom, hogy holnap este egy vérben úszó holttestet találnak majd a hatóságok, mellette egy hervadt fehér virággal. Tudom, hogy nincs választásom.
Emlékezz Húgocskám! Minden csepp általam kiontott vér téged átkoz, tönkretettél. Te tettél ilyenné! A Pokolban találkozunk!

„A fájdalom szakítja ki belőlem a felismerést, s a tenger felett repülő sirályok megtört sikolya visszhangozza: halott. Titkos rejtekhelyemmé válik ez a szó. A jövőben együtt kelünk, együtt fekszünk. Magamra öltöm minden reggel, mint egy ruhát. Mindig ott lesz, ahol én. Mindenhova elkísér. Mindenhova. Ott lesz a takaró gyűrődésében, a széltől meglibbentett függöny suhogásában, mindenben, ami úgy piheg, mint a lélegző test, mindenben, ami dobog, mint a szív. Félelem fog el; sose szabadulok ettől a szótól.”