Sokan mondják, a testvér a világ legjobb dolga. Hát francokat, egy testvér – főleg, ha csupán pár perccel fiatalabb nálad- egy undorító folt az életedben, amit még a Perwoll se tüntet el. Már miért lenne jó, ha a figyelmet, amit amúgy te érdemélnél, meg kell osztanod mással? Miért jó az, ha olykor a másik félre jobban figyelnek, mint rád. Nem, egy testvér szar dolog. Azt jelenti, nem voltál elég, kellett valaki, aki pótolja azt, ami belőled hiányzik. Chloe is ilyen, benne megvan minden, ami belőlem kiveszett, vagy épp meg se található. Chloe a világ legmocskosabb lénye, egy elegáns, már-már szép, angyali külsőbe csomagolva.
Ezek után ugye nem nehéz kitalálni, hogy az ikerhúgom nem a szívem csücske? Képen tudnám vágni azokat, akik olyan nagy szavakkal vagdalóznak, hogy a testvérükért a tűzbe mennének, én örömmel lökném be az enyémet.
Ezek után nem csoda, hogy Los Angeles nem is tud a létezésemről, nem csak Chloe hallgat, az egész család ezt teszi, mintha én lennék a szégyenfolt. Az eszükbe se jut, miattuk lettem ilyen, ők tettek azzá, aki vagyok. Szartak a fejemre, nem hallgattak meg, szinte a létezésem is elfelejtették, én tettem rólam, hogy ne maradjon állandó az az állapot. Újabb és újabb zűrbe kevertem, meg is lett az eredménye, hisz megkaptam a nekem kijáró figyelmet, még ha nem is szép szavak, vagy kedves becézgetések formájában.

- Nem, ennyi volt... betelt a pohár- anyám hűvös hangja máig a fejemben zsong, és össze kell szorítanom az öklöm, hogy lenyugodjak.
Most is rémképként élnek bennem az ódon kastély penész lepte falai, amit stillszerűen internátusnak neveztek. Odakerültem, odaküldtek, csak azért, hogy ne essen csorba a család hírnevén. Éveken keresztül nem láttam mást, csak a fák törzsét, a zöld gyepet, és embereket... egyformák voltak, egytől egyig. Mindenki fásult volt, semmi élet nem leledzett a téglák között, csak a szigor és a fegyelem. Ezt kaptam... ez járt nekem. Volt idő, mikor el is hittem, hogy megérdemlem, de újra és újra eszembe jutott, miért tettem annyi rosszaságot. Nem akartam mást, csak figyelmet.

Nem számítottam rá, hogy egy tanár lesz az, aki mindezt megadja nekem. Richard már az első pillanattól kezdve rabul ejtett. Lenyűgözött a nyugodtsága, és az a szilárdság, ami körüllengte. Ha csak a közelében voltam, már úgy éreztem, mellette minden haragom elszáll, hihetetlen, mit ki nem hozott belőlem az a férfi. Nem kellett sok idő, míg a csodálatom szerelemmé alakult át. Szerettem... én... aki a pozitív érzéseknek még csak csíráját se ismerte, elmondhattam, szerettem valakit. Tényleg. A pofoncsapás az egyik szünetben ért, mikor is Richardot meglátogatta a felesége. Utána minden más lett, nem beszéltünk annyit, nem lehettem annyit az irodájában, és nem ölelt át többször, hogy megnyugtasson. És ez fájt. Dühös voltam és elkeseredett, amiért ő is eldobott magától, mintha csak egy koszos rongy lettem volna. Olyat tettem, amit még soha...

- Az... az a férfi megerőszakolt- krokodilkönnyekkel küzdöm ki a szavakat, csak, hogy hiteles legyen az alakításom. Bosszú, és édes, mit számít, hogy hazudok, azt akarom, neki is fájjon.
- Én... nem akarok itt maradni többet- anyám csak bólint, miközben csitítani próbál, persze ilyenkor előtörnek a szülői ösztönök, mi? Hát gratulálok...

Azt ezt követő években egy Angliai internátus padjait koptattam, legalábbis a szüleim szerint. Igazából Londonnak a közelében sem jártam, még csak Los Angeles határát se léptem át. Megtaláltam a nekem megfelelő embert, aki remek ajánlatot tett. Azóta tűnnek el az elit iskola diákjai, azóta tartjuk rettegésben a közelben lakókat, és azóta érzem, én vagyok. Ez vagyok, ez lettem....